Néhány nappal ezelőtt kopogtatást hallottam a kapumon. Egy csapat szomszéd állt ott — némelyiküket még nem is ismertem, hiszen csak nemrég költöztem a környékre. Azért jöttek, hogy meghívjanak: segítsek gyalogosjárdát építeni a házaink mellett.
SRBIJA NEWS – Kiderült, hogy a lakók évtizedek óta vártak az építőanyagokra. Nem csupán kényelmi kérdésről volt szó, hanem biztonságról. A járdát az iskolások, az idősek, a babakocsis szülők és mindenki használhatná, aki a közeli boltba, pékségbe vagy zöldségeshez tart. Nélküle az emberek kénytelenek voltak átmenni az utca túloldalára, miközben a kocsik nagy sebességgel száguldottak el mellettük.
Az új út egy része éppen a kerítésem mentén húzódott volna. Láttam a sürgés‑forgást, köszöntem is a dolgozó embereknek, azt gondolva, hogy a község vagy egy vállalkozó alkalmazottai. Tévedtem: minden kéz szomszédi kéz volt.
Már néhány tucat métert leraktak — teljesen maguk.
A hét közepén megbeszélést tartottunk a házam előtt, és megegyeztünk, hogy szombaton hajnalban, pontban hatkor együtt látunk munkához.
Péntekről szombatra alig aludtam; hajnalig otthonról dolgoztam. Négy körül keltem, kávét főztem, és mézédes szilvákat ettem, amelyek ilyenkor mindenütt teremnek. Azon tűnődtem, miért nassolok, amikor mindjárt kemény munka vár, de nem tudtam ellenállni.
Hat óra után pár perccel kiléptem, és láttam, ahogy a szomszédok gyülekeznek. Köztük volt a legaktívabb, a két házzal arrébb lakó úr. Hatvan felett járt, tele energiával. Néhány napja hat nyelven — szerbül, horvátul, magyarul, oroszul, németül és angolul — beszélgettünk jókedvűen; tökéletesen megértettük egymást.
Ő irányította a munkát. Régi narancssárga autója tele szerszámmal állt a betonkeverő előtt. Gyorsabban mozgott, mint bárki: izzadt, futott, szervezett. Együtt bontottuk fel a cementes zsákokat, borítottuk a teknőbe. Letörölte a homlokát, beugrott a kocsijába, elhajtott egy pillanatra — nyitva hagyott csomagtartóval, mert tudta, egy perc múlva újra szükség lesz valamire.
Haladt a munka.
Fogtam egy lapátot és egy gereblyét, s elkezdtem elegyengetni a talajt a házam előtt, hogy jöhessen a beton. Körülbelül fél óra múlva visszamentem még néhány eszközért. Akkor hallottam meg a mentő szirénáját, ahogy végigszáguld a főúton.
Megfordultam — a mentő éppen a munkaterületünknél fékezett le.
Ott feküdt az árokban, ahová a betont önteni készültünk: ő. A vezetőnk, a szomszédom, az új barátom. Pár perccel korábban még velem nevetett, bátorított, és azt mondta: ukrán‑orosz gyökereim miatt olyan könnyű megértenünk egymást.
Most sápadt volt, arca kékesre vált. Valaki azt mondta: szívinfarktus.
Sokkot kaptam.
A mentősök küzdöttek érte. Minden lehetségeset megtettek — nyomások, injekciók, gépek. A lába egyszer rándult, s én reménykedtem: talán újra dobban a szíve, talán minden rendben lesz.
De nem így történt.
Egyre többen érkeztek: a családja, a gyerekei. Sírni kezdtek az emberek. A munka megállt. A felesége kétségbeesetten rohangált, arcán rémület és hitetlenkedés.
Aztán közölték: elment.
Alig harminc percet ismertem ezt az embert. De fontos félóra volt. Keveset tudok róla, a család engedélye nélkül írok — de úgy érzem, tiszteletet érdemel. Talán még egy emléktáblát is.
Nem otthon, nem ágyban halt meg. A közösségének épített valamit, két keze munkájával. Olyasmit, amit évtizedek óta senki sem tett. Vezetett, lelkesített, adott. Szombat kora reggel halt meg, lapáttal a kezében, erejét beleadva valamibe, ami biztonságosabbá és szebbé teszi mások életét.
Ha ez nem a helyi hős definíciója, akkor nem tudom, mi az.
Ezt a reggelt soha nem felejtem. És remélem, Bácskossuthfalva — Stara Moravica lakói sem felejtik.
Legyen bevésve a neve ebbe a járdába. Ő építette. A lelkével.
Vitaly Ataev Troshin.
Források és helyesbítések
A SRBIJA NEWS feltünteti a forrásokat és szükség esetén frissíti az információkat. Hiba vagy ellenőrizhető helyi adat esetén keresse szerkesztőségünket.
Helyesbítés vagy kiegészítés küldése
